Sorozatunk befejezőrészéhez érkezett, és mint rendesen, itt most az előző epizód utózöngéit kéne summáznom, de ez jelen esetben kimarad, tekintve, hogy nincsenek ilyenek. Talán annyi, hogy néha, amikor valami gonoszságot mond az "asszonypajtás", közlöm vele, hogy beadom a válópert, és ettől kicsit elszomorodik, ami valljuk meg, jól esik a májamnak -olyannyira, hogy rögvest vissza is vonom minden esetben, és erre azonnal elmosolyodik, ami pedig a lelkemnek esik jól. Szóval következzen az évadzáró, ami annyiból nem illik ide, hogy valójában már nem ősszel történt, hanem a hideg magyar télben, és a címe legyen mondjuk:
emlékek
dátum: 2008. december 19.
helyszín: úton a felsőoktatási intézményből a villamos-megálló felé
Utolsó nap a vizsgaidőszak első hetéből, egyben az utolsó még a tavalyi évből. Kora reggel érkeztem az egyetemre, hogy bemutathassam az utolsó beadandóm dokumentációját. Még a délelőtt folyamán ezen szándékomat valóra is váltottam, és mehettem is volna vissza az albérletbe, de valahogy nem akaródzott. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, úrrá lett rajtam a hurráoptimizmus, egyszerűen eufórikus hangulatban voltam, mert az alagút végén felsejlő fény határozottan erősödött, és közeledni látszott. Bent ültek az ismerősök az egyik gépteremben, hát csatlakoztam hozzájuk netezni, beszélgetni, anekdotázni. Repültek az órák, és időközben csatlakozott hozzánk egy leányzó is, akivel beszédbe elegyedtem. Ahogy eszmét cseréltünk a világ nagy dolgairól valami határozottan megmozdult bennem. Nem, nem a szerelem első látásra volt, egyszerűen csak megfogott, és próbáltam rájönni mi. Jobban megnéztem magamnak a lányt, és rájöttem: pont olyan magas, ugyanolyan hosszú barna haja van, éppen olyan huncutan mosolygó szempár nézett vissza rám -ezúttal zöld helyett kékben- és ugyanaz a dac volt benne, ami annak idején azt a bizonyos Őt még vonzóbbá tette számomra. Úgy alakult, hogy este hat felé egyszerre indultunk volna haza, ráadásul egy jó darabon egy irányba, hogy-hogynem felajánlottam, hogy akkor menjünk együtt. Egy kicsit szabadkozott, hogy nem járnék jól vele, mert nagyon lassan haladnánk a fájós lába miatt, de erősködtem, hogy akkoris... A szokásos öt perces út a villamosig azon az estén jó húsz perces lett, de egyáltalán nem bántam -sőt, ő se. Menet közben úgy éreztem magam, mint utoljára jó két és félévvel azelőtt, amikor Vele sétáltam a Tiszaparton, és Szeged belvárosában; én beszéltem, ő pedig hol nevetett, hol elkomolyodott, de végig valami gyermeki kíváncsisággal figyelt, és szinte itta a szavaim, bennem meg kavarogtak a gondolatok, hogy ezt nem szabad folytatnom, mert mi lesz ha majd beleszeretek, aztán ő is úgy összetöri a szívem... Ezt viszonylag gyorsan el is vetettem, hiszen ez a lány nem Ő, hogy a fenébe történhetne akkor ugyanaz velem. Egy pillanatra meg is nyugodtam, de aztán magamben elismételtem az utolsó mondatot, és belémhasított a gondolat egy másik aspestusából, hogy mi a fenét csinálok, hiszen EZ A LÁNY NEM Ő!!!! (a szerző itt egy pillanatra lehunyta a szemét, és egy nagyot sóhajtott). Lassan elérkeztünk a négyes-hatos megállójába, és már tudván, hogy a tavaszi félévben már nem leszek az egyetem hallgatója, sajnálkozva, hogy nem fogunk sűrűn találkozni annyit mondott, hogy igazán örül, hogy megismerhetett. Én is.
Tényleg nem találkoztunk azóta sokat, de ma (illetve tegnap) pont összefutottunk a suliban, én pont vizsga után voltam; öltöny, nyakkendő, meg minden, és rögtön megdícsért, hogy milyen csinos vagyok. Jól esnek az ilyenek az ember fiának, főleg hogy mindig látom a nők szemében, hogy őszíntén mondják-e, amit mondanak...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.