Többen is reklamáltak, hogy miért nem írok már (tényleg!), szóval úgy döntöttem, hogy egy monstre trilógiában megosztom a nagyérdeművel az elmúlt őszem legfontosabb pillanatait. Na nem úgy legfontosabb, hogy teszem azt sikerült egy fontos zh-m, vagy nyertem a lottón, vagy eljutottam ide, meg oda, hanem amúgy blogolósan, érzelmileg jelentettek sokat. Egy szó, mint száz, mindenkinek Boldog Új Évet, és fogadjátok szeretettel az első epizódot, melynek alcíme:
"különös éjszaka volt, fények úsztak a dunán..."
dátum: 2008. szeptember 3.
helyszín: belvárosi kocsma Pesten, majd bérlemény Budán
Közeledett a nyár vége, hát összetrombitáltuk a nagy csapatot a szokásos szezonzáró kocsmázásra. Időt, pénzt és a töménykészletet nem kímélve fokoztuk a hangulatot -valljuk meg- sikerrel. Nehányunknál kissé túlzott sikerrel is -na nem sugárbanhányásig, de a szalonspiccig azért simán eljutottunk. Természetesen zárásig maradtunk, majd következett a búcsú, és a hazaút, ami azért nem volt olyan egyszerű... Történt ugyanis, hogy az egyik leány -mintegy szomjazva a közönség segítségére- nézett rám ártatlan, ámde nem kétségbeesett szemekkel, tudván, hogy ha már úgy is egy irányba megyünk, hazakísérésben részesítem (természetesen minden hátsó szándék nélkül). Kellőképpen hosszúra sikeredett villamos-busz-séta kombó után beléptünk a bérleménybe, látván még kissé bizonytalan mozgázát, úgy döntöttem inkább vigyázok rá, amíg ágyba nem bújik, nehogy valami baja essen. Nem esett. Lefeküdt, én odatérdeltem az ágya szélére, adtam két jóéjtpuszit az arcára... aztán egyet a homlokára... aztán egyet a nózijára... aztán egyet a szájára... ő pedig megcsókolt. Szépen lassan lecsukódtak a szemei, én pedig azon kaptam magam, hogy az ajkaink összeforrnak (ez jól hangzik, nem tudom honnan vettem:), és hosszan, érzékien csókolt, majd hirtelen elhúzta a fejét, és annyit mondott: "Jocó ezt nem szabad nekünk." "Miért is?" -kérdeztem én, majd a válaszra esélyt sem hagyva immár én kezdeményztem is a repetát. (Na jó, tulajdonképpen az elsőt is én provokáltam ki, de egyáltalán nem kötelező ledugni a nyelvét egy olyan ember torkán, akitől a szájára kap egy puszit... dehát ő akarta...). Amikor abbahagytam, már felém nyúlott a nyaka, félig kinyitotta tengerkék szemeit és mosolygott. Még beszélgettünk kicsit, láttam rajta, hogy nagyon fáradt, megkérdeztem, hogy maradjak-e éjszakára, ő csak vigyorgott tovább, mondta, hogy tényleg aludnia kell, mert holnap meló. Immáron nem jóéjtpuszival, hanem jóéjtcsókkal búcsúztam tőle, ő pedig azzal a széles mosollyal az arcán már aludt is szerintem, mire kiléptem az ajtaján. Én persze kőkeményen álló fa... kissé csalódottan, de azért mégis boldogan feküdtem le -a saját ágyamba, egyedül- és rögön elkezdett pörögni az agyam, hogy jól tettem-e, hogy otthagytam, meg úgy egyáltalán ezt az egészet... Aztán valahonnan mélyről előtört belőlem egy 15-16 éves, pattanásos, szemüveges, vékonyka, félénk kissrác, hatalmas örömujjongások közepette, aki annak idején bármit megadott volna ezért, így végül én is azzal a bizonyos széles mosollyal aludhattam el.
"I was only seventeen*
When she looked at me that way,
Seems like yesterday"
* a fifteen, vagy a sixteen jelen esetben helytállóbb lett volna, de nem én írtam a szám szövegét...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.