Főnix blog

...kívéve a kísértésnek, tartja a mondás, és hogy ez igaz-e vagy sem, hát az is kiderül pár napon, vagyon héten belül, de erről majd később.

Érdekes egy nap volt ez. Épp az egyetem egyik géptermében ültem, amikor bejelentkezett Ő msn-re. Természetesem megszólítottam. Kiderült, hogy multimédia órán ült, ahol is épp a különböző csevegőprogramokat mutatták be nekik. Az is kiderült, hogy webkamerás gép előtt ül. Megkérdezte, hogy akarom-e látni -ahogy én is kérdeztem tőle sokszor, amikor otthonról neteztem. Hát persze, hogy akartam. Mindennél jobban. Ezúttal persze a technika ördöge szólt közbe, és kivételesen az én oldalamról volt lehetetlen a videótelefonálás. Az életben egyszer láttam volna webkamerán, erre nem jön össze. Na ezen kicsit morcos lettem. Akár az albérletben is lehettem volna már, de nem, én még a suliban voltam... Na mindegy. Beszéltünk tovább, amíg azt nem mondta, hogy vége az órájának, mennie kell lassan. Elköszöntünk. Aztán a szia után még odadobta, hogy miért van még kint a skype-on az a közös képünk, amit amúgyis utál, és még a wiw-ről is levettette velem annak idején. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, ugyanis a suliban nem látom, hogy milyen kép van a skype-ra kirakva nekem, otthon pedig már rég átállítottam. Arra gondoltam, hogy hogy jön Ő ahhoz, hogy kritizálja, hogy milyen képem van kint? Na persze túl sokat kombináltam, de ez még ki fog derülni, ígérem... Persze ezután tényleg kilépett, mennie kellett. Na ekkor még jobban felhúztam magam.

Három óra múlt ekkor, elindultam haza. Szép kényelmesen, a hosszabb úton, bementem a boltba is, négy után értem az albérletbe. Pakolok le, veszem ki a zsebemből a telefonom, látom volt egy nem fogadott hívásom negyed négykor. Egy ebben a blogban már többször "megénekelt" ismerős volt, akire abszolút nem számítottam. Kellemes meglepetés volt. Hetek óta nem hallottam felőle. Igaziból nem számítottam rá, hogy felhív. Visszahívtam. Azt mondta, hogy épp Pesten van, és ötig szabadprogramja van, szóval ha van kedvem dumálni... Volt kedvem. Útközben a tömött villamoson a mellettem álló pasinak megszólalt a telefonja. AZ a szám volt a csengőhangja, amit az első bejegyzéshez hozzáfűztem, amihez Ő a kommentet írta... Nagyon furcsa volt... Na de vissza a "valóságba": Találkoztam az ismerőssel, igaz -így hogy egy órával később vettem észre, hogy keresett,- csak fél órára, de jól esett, hogy rám gondolt. Feldobta a napom. Mondtam, hogy pont tegnap láttam a tv-ben, sőt fel is vettem a műsort, úgyhogy majd elküldöm neki. Meglepődött, de örült.

Fél hat. Hazaértem. Bekapcsolom a gépet. Ránézek a wiw-re. Ő tett ki új fényképeket, amik a hétvégén készültek. Az egyiken öt sráccal ácsorog, abból az egyiket átkarolja. Elkerekedtek a szemeim. Sejtettem, hogy semmi komoly, de megszólalt bennem a kisördög, hogy ez valami bosszú az én fényképemért, hiszen tudja, hogy féltékeny típus vagyok, és milyen szarul esik ez nekem. Másik oldalról persze ott volt, hogy pont azért készülök leszúrni Őt, hogy ne szóljon bele abba, hogy milyen képet teszek én ki, szóval nekem sincs jogom kritizálni az övéit...

Vártam. Tíz óra. Bejelentkezik. Megszólítom. Rögtön azzal, hogy tisztázni szeretném a fénykép-mizériámat. Előadtam neki a mondandóm, persze kiderült, hogy nem kritizálta, csak megjegyezte az én képem, és véletlen, hogy pont búcsúzóul, mert csak akkor vette észre. Azt pedig már egyenesen összeesküvés-elméletnek nézte -hozzáteszem jogosan- hogy bosszúból rakott volna ki Ő olyan képet, amilyet. Nem is gondolta, hogy rosszul eshet nekem. Legalább tisztáztuk. És hogy hogy jött ide a kísértés az elején? Hát elmondtam Neki is, nagyon vékony a határ, hogy ismét a dohányzók táborába tartozzak... Elszívtam az utóbbi héten pár szál cigit. Igaziból nem szeretnék visszakerülni, de vonz a mélység. Megszűnt a kettő közül az egyik visszatartó erő -Ő-, már csak én maradtam, és így nem könnyű... Egy pár szó, kis bátorítás sokat segítene egy bűnös léleknek. A mai videóklip egy külön post-ot fog kapni a szövege miatt...