Tudom, hogy régen írtam, talán ezért nem jutott eszembe semmi frappáns cím. Ez legyen a legnagyobb gond... Ma lustálkodós-regenerálódós napot tartottam. Ki kellett pihenni a tegnap éjjeli -amúgy nem túl jól sikerült- bulit. Bár inkább csak alkoholizálás volt, mintsem buli...
Ma nagyon hiányzott Ő. Nem tudom miért, talán a csillagok állása, vagy fogalmam sincs, mi miatt. Ismét vele álmodtam tegnapelőtt éjjel. Valószínű a rövid telefonbeszélgetésünk kavarta fel az emlékeket. A szakítás után pár nappal azt írta nekem, hogy nagyon hiányzom neki -persze mint barát...- és az esti beszélgetések is msn-en. Hát ehhez képest nem nagyon töri magát, hogy megszólítson... Mindig válaszol, ha én írok neki, de akkor is furcsa, hogy Ő nem kezdeményez. Tudom, hogy mondtam neki valamikor, hogy egy darabig nem kéne beszélnünk sehogy se, de már Ő is tudja, hogy ez az időszak elmúlt. Ma mindenesetre chat-eltünk kicsit. Én szólítottam meg. Éppen hazaért, mesélte a vonatutat, hogy lerobbantak, de vidáman fogták fel -jobb híján- az ismerőseivel, akikkel együtt utazott. Én a késő esti vonattal jöttem haza, ezen semmi probléma nem volt, de barátok se, nevetgélés se... Ezek az egyedül utazások a legborzasztóbbak. Hiába próbálom lekötni magam olvasással, rejtvényfejtéssel, zenehallgatással, mindig marad szabad agykapacitásom Rá gondolni.
Szóval ma borzasztóan hiányzott. Az a baj, ha egyszer eszembejut Ő, akkor folyamatosan jönnek elő a szebbnél szebb emlékek. Először csak egy pillanatra ugrik be, aztán ezen a "pillanatfelvételen" ráállok a részletekre: megnézem a huncut mosolyt az arcán, amitől bármikor elolvadtam, na meg persze a hozzá járó tekintetet. Jön felém egyre nagyobb vigyorral, én végignézek rajta, fekete felső van rajta, és az a szürke nadrág, ami olyan jól áll neki. Aztán eszembejut a hangja, ahogy hozzám szólt, az ajka íze, ahogy megcsókolt... Hiányzik minden létező szempontból. Hiányoznak a gondolatai, a kedvessége, a szíve, ami értem dobbant, a pörgése napközbenről, ahogy fáradtan átkarolt, mikor mellébújtam éjjelről. Hiányzik az érintése, a haja illata, amit érztem, amikor álomra hajtotta a fejét a mellkasomon, ahogy a fülembe szuszgott, ahogy a jobb lábával mindig "átkarolt", ahogy libabőrös lett, amikor a hátát cirógattam, a mosoly az arcán, amit ilyenkor nem is láttam a vaksötétben, de érztem, a tekintet, amivel a szemembe nézett, bár egyikünk se látta a másik szemét, de egyszerűen éreztük azt az átható pillantást, az odaadást, amivel ilyenkor megcsókolt, érezni, ahogy átadja magát nekem... Már percek óta csak ülök és nézem a villogó kurzort, anélkül, hogy bármit írtam volna. Azon gondolkodom, hogy kiírjak-e ide egy bizonyos szót. Végülis miért ne... Ez a blog úgyis az érzéseimről, a gondolataimról szól. És most szépen bepötyögöm: SZERETEM. Most lehet, hogy egy életre elijesztettem magamtól -bár Ő nem az az ijedős típus. És valószínüleg úgyis nagyon jól tudja ezt Ő is. Szeretném Neki megköszönni életem legszebb másfél évét, és tudnia kell, hogy nem adtam fel...
Azt hiszem ide most csak minden idők legszexibb videóklipjét rakhatom be:
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.