Főnix blog

Pénteken ünnepeltük a legjobb barátom szülinapját. Nem csaptunk olyan egetverően nagy házibulit, de azért összejött egy kellemes társaság. Ittunk sokat, dumáltunk, nevetgéltünk, majd elindultunk a pesti éjszakába -valamikor éjfél körül. Na itt már nem volt teljes az egyetértés, kettészakadt a brancs, én meg magamra maradtam két lánnyal. Nem is volt ezzel gond... Hármasban mentünk a szokásos bulihelyünkre, a többiek meg ismeretlen dizsibe "tévedtek". Minden szép és jó volt, táncoltunk, mulattunk, egészen addig, amíg egy számről Ő nem jutott eszembe... Az a tipikus helyzet állt elő, amikor az ember nyakig ül a szarban, és emelkedik az ár. Na ott, akkor tetőzött, nálam meg elszakadt az utolsó cérnaszál, ami még tartotta bennem a lelket. Az összes bennem lévő feszültség kijött belőlem, minden aggodalmam, és kétségbeesésem, és szép lassan legördülek a könnycseppek az arcomon. Persze a csajok minél jobban próbáltak vigasztalni, annál rosszabb lett. Nem hiába mondják, hogy sírva vigad a magyar... Aztán összeszedtem magam -legalábbis próbáltam annak látszatát kelteni- mégiscsak ünnepelni jöttünk, vagy mi... Gondoltam jól kialszom magam, hátha az rendbe tesz kicsit, aztán abból lett ám kétségbeesés, hogy miért nem veszem fel a telefont délután háromkor... Azért annyira még nem ment el az életkedvem... Sőt! Érdekes fejlemények történtek ma, olyan információk birtokába jutottam, amire magam sem gondoltam volna... Igen, egy lányról, de azért nem élem bele magam... Ahhoz még nagyon korai, mindenesetre hosszű idő után végre valami pozitív...