Az előző rész utóélete még 2-3 napig tartott, és azalatt azt vettem észre, hogy a lány mintha kicsit másképp nézne rám. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit láttam a szemében, elsőre a tisztelet jutott eszembe, vagy a megbecsülés, de egyik sem igazán az a szó, amit keresek, talán az angol respect áll hozzá közelebb. Persze aztán az is elmúlt, és a dolgok visszatértek a normál kerékvágásba...
Most akkor következzen a második epizód, melynek alcíme a sokat sejtető:
a majdnem vőlegény
dátum: 2008. november 24.
helyszín: körúti mozgóképszínház kávézója
Ennek a történetnek az előzménye visszanyúlik az előző századba, annak is a kilencvenes évei végére. Akkoriban adta a tv a Jack című filmet, és elhangzott benne egy párbeszéd, amiben is a tanárnéni megkérdezte a tízéves gyereketől, hogy hogyan képzelik el az életüket 28 évesen. Az egyik kislány azt válaszolta, hogy 28 évesen szeretne férjhez menni, mert a statisztikák szerint a korai házasságoknak válás a vége, és így, hogy ilyen idősen megy férjhez, kijátsza a statisztikákat. Ezen jót nevettünk másnap a gimiben a legjobb barátommal, és elhatároztuk, hogy ha 28 évesen nem lesz még férje, és nekem nem lesz feleségem, akkor megkérem a kezét. Az ezt követő évtizedben néha felemlegettük ezt, de alapvetően nem tulajdonítottunk nagyobb jelentősséget neki, mígnem eljött november huszonnegyedike, az ő 28. születésnapjának előestéje. Ő nap közben skype-on megkérdezte, hogy elmnnénk-e este moziba, választott helyet is, meg filmet is. Beleegyeztem, megtudakoltam, hogy jönne-e más is, vagy csak ketten leszünk? Neki mindegy. Megkérdeztem a közös ismerősöket, de ők vagy látták már, vagy nem értek rá, vagy csak szimplán nem érdekelte őket, szóval kettecskén maradtunk. Nem is baj, legalább a legszűkebb körben adhatom neki az ajándékát. Becsomagoltam, csináltam hozzá üdvözlőkártyát, amibe a következőt írtam: "...én mindig betartom az ígéretem, Boldog 28. Szülinapot!". A kártyára vágtam két rést, átfűztem rajta egy szalagot, és belefűztem a gyűrűt. A moziban találkoztunk, megvettük a jegyeket, meg a popcornt, de még volt idő a kezdésig, hát felköszöntöttem. Ő kinyitotta a csomagot, elolvasta a kártyát, majd már rakta is volna vissza a szatyorba, amikor észrevette a szalagon fityegő gyűrűt. Egy pillanatra elakadt a szava. Nézte a gyűrűt, a szemembe pillantott, majd kiszabadította a szalag fogságából. Azt mondta, még nem jön hozzám. Sugárzott a boldogság az arcáról, elmosolyodott. Talán még soha ezelőtt nem láttam ennyire őszinte örömöt az arcán. Tetszett neki a gyűrű. Azt mondta, az ilyenekhez jó ízlésem van. Elmosolyodtam, mondtam, hogy a gyűrűköz, és a nőkhöz... Vigyorgott, és eleresztett egy "hát igen"-t. Idegességemet levezetendő -mégiscsak az első lánykérésem volt- kimentem a mozi elé rágyújtani. Mire visszaértem a telefonját a füléhez szoríva boldogan újságolta anyukájának, hogy megkérték. Biztos vagyok benne, hogy ezt a születésnapját soha nem felejti el... Azóta is hordja a gyűrűt.
Ehhez a posthoz nem tudtam, milyen számot válasszak, aztán beugrott egy magától értetődő "klasszikus". Bár soha nem volt köztünk barátságnál több, erre a dalra ráfoghatjuk, hogy a "mi számunk":
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.