Főnix blog

Azt nem mondom, hogy szép, mint mindig, mert sosem tartozott a kedvenc évszakjaim közé. Ma valahogy mégis, nem is tudom, olyan, olyan... Ahogy mentem a vasútállomásra, noha nem volt meleg, de olyan jól esett, ahogy sütött a nap. Már az ősz illatait lehetett érezni, és azt hiszem erre mondják, hogy simogatnak a nap sugarai. Pont amikor még nem készül lemenni, amikor még a nap folyamán utoljára teljes erővel süt. Valami mérhetetlen megnyugvás töltött el. Nem tudom megmagyarázni, miért. Semmi olyan nem történt a hétvégén, és mégis. Beszéltem vele msn-en. Amikor mondtam neki, hogy sokat gondolok rá, hirtelen elnémult... Vártam egy fontos sms-t egy kedves ismerőstől, nem kaptam... A nap kárpótolt mindenért - mégiscsak az az oroszlánok uralkodó égiteste. Szívem szerint még fotoszintetizáltam is volna. Holnap kezdődik a (remélhetőleg utolsó) tanév az egyetemen. Azért várom már... Az biztos, hogy furcsa lesz visszazökkenni a "normális" kerékvágásba. Túl "abnormális" volt ez a nyár ahhoz... Ez volt életem legjobb, és legrosszabb (végű) nyara is egyben.

Hirtelen ötlettől vezérelve tegnap este felkerestük kuzin egyik kedvenc kocsmáját, azzal a címszóval, hogy csapunk egy görbe estét. Dőlt belőlünk a szó, és persze belénk az ital. Amolyan mindenki elmondja bánatát, és közösen majd jól bút felejtünk este lett, sok alkohollal, és kevés (nagyon kevés) alvással. Azt hiszem most először tudtam felszabadultan átadni magam a pillanatnak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem minden Ő körülötte forogna, de Isten úgyse' jól éreztem magam. Köszönöm mindazon kedves ismerősöknek (és ismeretlennek), akik hozzájárultak ehhez. Tényleg.

Holnap családi program következik. Én még mindig nem akarom elmesélni a történteket. Még mindig érzem az erőt, hogy lesz a kapcsolatunkból valami. Valami jó. Valami szép. És nem ragadunk meg ott, hogy "valami véget ért, valami fáj...". Nem tudom, mit hoz a holnap, de bízom továbbra is...

Az jutott eszembe, hogy ha valaki folyamatosan olvassa a blogom, vajon mit gondolhat a lelki állapotomról? Egy "normális" ember bioritmusa ugyebár szabályos sinus-görbét ír le. Illetve görbéket - külön az érzelmi, a testi/lelki, értelmi, egészségi állapotokra. Azt hiszem nekem mind eléggé rapszódikus függvénnyel lenne csak leírható - többnyire mind csak negatív értékekkel. Na jó. Néha átmennek plusszba. Néha. Például ma (jó, jó tudom, hogy tegnap, mert már elmúlt éjfél...), szóval tegnap felébredtem, megnéztem a szolgáltató által minden nap küldött sms-t, amiben a következő állt: az oroszlánt ma nagy szerencse éri. Haha. Ez jó. Végülis semmi jónak nem vagyok az elrontója, úgyhogy útban a vasútállomás felé beugrottam a lottózóba. Beadtam a múlt heti szelvényt - nem nyert. Vettem egy sorsjegyet - nem nyert. Fogadtam Szávay Ági meccsére - nem nyert. Az állomásig rongyá áztam - itt azt hiszem nyertem egy megfázást. Kérdem én: hol itt a nagy szerencse? Ja, Pesten is eláztam, mondjuk itt éjjel 11 felé már havazott...

Tegnap kedden szóval valamelyik nap rámbimbammolt msn-en. Ő. Nem sokat beszéltünk, csak pár percet, de jól esett, hogy eszébe jutottam. Hiányzik.

Nem szeretem a közhelyeket. Na jó. Ez nem teljesen igaz. Helyesen: nem szeretem azokat a közhelyeket, és egyéb "bölcsességeket", amikkel mostanában traktálnak - vagy csak próbálnak traktálni, de nem hagyom. Most főleg az olyanokra gondolok, hogy "semmi baj, majd úgyis lesz másik, akit jobban szeretsz", vagy "ha igazán szereted, elengeded", vagy "csak a káposzta jó felmelegítve", és így tovább, és így tovább... Hát ki találta ezeket ki, és miből gondolta, hogy ez pont jó nekem? Egyáltalán a kitalálója milyen alapon avatkozna bele az én életembe? Nem is érdekel. Nem érdemes ezen húzni magam. Felülemelkedek rajta - még akkor is, ha ezt esetleg két szóba kéne írni. Ez az én életem, én irányítom az én célom felé. Határozott elképzelésem van. Ő kell nekem. Punktum. Tudok ám én is közhelyeket: "ha igazán akarod, eléred", és még sorolhatnám. Inkább ehhez tartom magam.

Ezt a napot ellenségemnek sem kívánnám (na nem, mintha lennének ellenségeim - legalábbis nem tudok róla). Leginkább a bődületes fájdalomról szólt. Most először tudta elnyomni a fizikai fájdalom a lelkit - igaz nem az utóbbi csökkent, hanem az előbbi nőtt. Szóval ezt a gyomorgörcsös-hasmenéses napot túlélni nem volt semmi. Több volt a tiszta játékidőm a 80x120-as helyiségben, mint egy hosszabításos focimeccsen. Na jó nem cifrázom tovább... Azért jól esett volna egy sms, mint régen, hogy: "puszi a fájós hasadra..." - persze most nem tudhatta, hogy mi van velem, és ha tudta volna se hiszem, hogy ilyet írt volna... Pedig többet ért volna, mint bármilyen tabletta. Azon kevés időt, amit ma nem a wc-ben töltöttem olvasással ütöttem el, közben szólt a vh1 zenecsatorna a tv-ben. Kívánságműsor: egy lány azt a számot kérte, ami telefoncsöngésnek van beállítva, ha Ő hív. Kösz. Enélkül is eléggé hiányzott... Estére még a nyakam is megfájdult. A müncheni utat sem én nyertem a pénteki sorsoláson. Sőt. A Titanic is elsüllyedt. Újra. Nem bánom, hogy vége ennek a napnak.

Ma zúzós(abb) szám kell a lelkemnek.

Ahogy ígértem, itt a folytatás. Ez igaziból még a tegnapihoz kapcsolódna, csak írás közben egyszercsak elém ugrott az álommanó, onnan pedig nem volt visszaút... Szóval először is az aktuális bölcselet: Aki tudja, hogy éjjel fél 12-re ér be a vonata, és gyalog megy haza az állomásról, az ne rövidujjúban induljon el. Hideg volt. Nagyon. Kicsit ijesztő is a teljesen kihalt lakótelep - na nem szó szerint, csak hihetetlenül magányosnak, elveszettnek érzi magát az ember... Csak én voltam, és a gondolatok.

Napközben (még csütörtökön) ismét beszéltünk. Úgy rémlik én szólítottam meg - bár ez már nem számít. Szóval volt utóélete a háromórás csetnek. Kibeszéltünk még egy "tüskét". Örültem neki. Furcsa, de jól esett érezni, hogy megkönnyebbül tőle. Pedig nekem égett az arcom, hogy még ezt is el kellett viselnie tőlem, viszont volt egy mondata - nem tudom, mennyire szándékos - ami szöget ütött abba az okos buksimba. Azt mondta (nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt): azt hittem, hogy tegnap már mindent kijátszottam, de kihoztad belőlem ezt is... Tehát ez minden? Nem tudom, hogy örüljek, vagy sírjak. Nem mondom, hogy kevés, de erre a legtöbben azt mondanák, hogy ez még nem válóok. Persze, azt azért hozzá kell tenni, hogy Ő (szinte) mindet magába fojtotta, és egyszerre ez már tényleg több, mint elég. Itt lehetett a hiba. Nem adta ki magából. Persze ebben én is ludas vagyok. Rémlik olyan, hogy én győzködtem, hogy abban a kis időben, amit együtt tudunk tölteni, akkor ne veszekedjünk, hanem inkább örüljünk egymásnak. És így is volt. Azért bízom benne, hogy bűneim bocsánatosak - ez csak Tőle függ. Talán...

Ma (na jó, igaziból tegnap - szóval pénteken) elolvastam a horoszkópom (persze az Övét is). Azt írta anyagi gondjaim megoldódnak, és külföldre utazom a közeljövőben. (Na ehhez valószínű kellene is az anyagi jólét...). Esetleg az lehet, hogy ma tegnap sorsolták ki a müncheni utat, amire neveztem... Ja és lementem a lottózóba is: 899 Ft-ot nyertem a múlt heti lottóval - ez azért messze van az anyagiak rendeződésétől... Na mindegy.

És akkor következzen a mai klip. Igaziból magam is meglepődtem, hogy nem jutott ez a szám előbb eszembe, pedig annyira egyértelmű lett volna... Az összes közös ébredés emlékére:



"I can tell you, my love for you will still be strong..."

Na jó, nem pont a névre gondoltam, hanem a szakmára, de azt nem tudom latinul (talán professio - de ragozni úgy sem tudnám...). Szóval három lány véleményét kértem ki a blogommal kapcsolatban, és megdöbbentett, amit mondtak. Nem, nem bántottak, vagy leptek meg a jelzőkkel, az volt a megdöbbentő, hogy mennyire "szakmába vágóan" értékelték. Annyira érződött a véleményeken, hogy melyiket írta a pszichológus, melyiket a mérnök, és melyiket a bölcsész, hogy tényleg leesett az állam. Szerintem bárkinek leírtam volna három-három papírra a válaszokat, és a szakmákat, hát hiba nélkül összepárosította volna őket. Persze mind jól esett, és mindnek örültem - legfőképp az őszinteségüknek. Egyik sem volt meglepetés, de valahogy mégis jól esett, hogy értékelik a fáradozásaim. Ki tudja, lehet hogy egyszer majd jobban várják a következő bejegyzést, mint a szomszéd nyugdíjas néni a Vad angyal 2368. epizódját... Folytatása következik.

Rájöttem, hogy igaza volt. Eddig nem tűnt fel, mert a hétvégén nem volt netközelben, de így, hogy bejelentkezett hétfőn msn-re tényleg furcsa volt nem beszélni vele. Akkor omladozni kezdett a nagy eltökéltségem a rádiócsend iránt. Hihetetlenül hiányzott (-zik). Aztán kibírtam. Az túlzás, hogy simán, de sikerült elterelni a gondolatai Róla. Dehát az elhatározás az elhatározás...

Tegnap kiderült, hogy Ő is olvassa a blogom. Illetve tegnap olvasta először. Sőt! Hozzászólt. Egy rövidke mondatot csak, de úgy éreztem, hogy ezzel megtörte a hallgatást. Igaz, hogy nem közvetlen nekem írt, hanem a blogra, de nekem szólt. És csak én érthettem, hogy miért. Mindenesetre felhatalmazma érztem magam, hogy megszólíthassam. És így is lett. Végülis 3 órán át cseteltünk, mintegy folytatva az oknyomozást a szakítás sötét foltjai körül. Még mindig maradtak... Mondott nekem három "bűvös" szót, három tulajdonságot, amit hiányol belőlem. Pedig megvannak ám, csak felszínre kell hozni. Én ezt tudom, Ő nem. Mind olyan, amit nem lehet se megjátszani, se erőltetni. Ha akarom se. Viszont tudom, hogy rendelkezek ezekkel, már "csak" be kell ezt láttatnom vele. Feladta a leckét...

Hosszú út következett Pestre. Ugyanúgy 1 óra volt, mint máskor, de valahogy mégis sokkal hosszabbnak tűnt. Megbeszéltem egy haverral, hogy találkozunk este. Beültünk egy kávéra, dumáltunk, erre teljesen váratlanul megszólalt ez:

Három dologra jöttem ma rá:

1. Minden Rá emlékeztet. De tényleg. Ma is megnéztem a déli híradót, átkapcsolok a másik adóra, és mi megy? Hát persze, hogy a(z egyik) kedvenc filmje. A bejegyzés címéből ki lehet találni, hogy melyik az... Több szálon is összekapcsol minket az Esőember. Bármit látok meg, bármit hallok, érzek, mondanak, akármi... Mindenről.

2. Nagyon nehéz nem gondolkodni. De tényleg. Bár nagy mennyiségű alkohol segít ezen, de azért nem lehet csak azon élni (sokáig)... Szóval kizárásos alapon muszáj néha gondolkodni. Ma például amolyan kettős érzéseim voltak. Az utolsó beszélgetéseink jutottak eszembe. (Mármint a szakítás utáni utolsók.) Néha úgy éreztem, mintha már azt se bánná, ha többet nem látna, néha meg, hogy csak valami varázsütésre, vagy kulcsszóra újra belém szeretne... Vagy, hogy miért nem személyesen szakított velem? Mert nem "bírt volna el velem" élőben, és megesett volna rajtam a szive? Vagy valaki rábeszélte volna, hogy így döntsön? - áhh ezt nem hiszem, Ő nem ez a típus, nem ilyennek ismertem meg. Igaz olyannak sem, aki telefonon szakít. Mindenesetre ezt most abbahagyom, mielőtt megbántanám, mert az az amit tényleg nem akarok. Na most például igaz, hogy végletes vagyok. Az igazság nyílván nem ennyire fekete vagy fehér...

3. Akinek szerencséje van a kártyában, nincs szerencséje a szerelemben. Hát igen. Ehhez csak annyi magyarázatot fűznék, hogy ma megnyertem életem első pénzdíjas pókerbajnokságát. A 10$ összdíjazású versenyen első helyezettként 7$-ral lettem gazdagabb. Lehet gratulálni.

Mára ezt a számot választottam:

Azt hittem, okosabb leszek a hétvége után (de egy ötödikesnél mindenképp...), de semmivel sem vagyok közelebb a megoldáshoz. Ő a barátaival töltötte a hétvégét, és mivel az említett 5 személyből 5-öt én is ismerek, hát érdeklődtem. Vajon szóba kerültem-e? A válasz lesújtó volt, bár érthető: kínosan kerültek engem, mint témát. Bumm. Ez van. Ez azért nem a világ vége. Annyit tudtam meg, hogy nem tűnt letörtnek. Végülis Ő dobott engem, meghát ez a hétvége a vidámságról szólt (náluk). Még mindig nem tudom, hogy Ő olvassa-e ezt a blogot. Sebaj. Egyet kért tőlem, amikor mondtam Neki pénteken, hogy ne beszéljünk: ne sírjak miatta. Ezt nem tudtam megígérni, de azért tartom magam hozzá. Sőt. Minden előzetes várakozás ellenére sem gyújtottam rá azóta. Kitartok. A remény hal meg utoljára, bár amint azt Morgan Freeman a Remény rabjai című filmben mondta: "a remény nagyon veszélyes".

Ma reggel egész korán (fél hét körül) felébredtem, anélkül, hogy okom lett volna ilyen korán kelni. Próbáltam visszaaludni, de nem ment, és nem csak a szomszéd szobában vadul billentyűzetet püfölő lakótársam miatt. Persze, hogy Ő miatta. Vele álmodtam, immáron harmadjára a szakítás óta. Álmomban feküdtem az ágyon, a hátamon, Ő felettem térdelt, és hajolt oda az arcomhoz, hogy megcsókoljon. Nekem kicsit félredöntve a fejem, és nyílik a szám, hogy visszacsókoljak... és abban a pillanatban felébredtem. Pont abban a testhelyzetben voltam, mint álmomban. Jó, hogy ezek után nem tudok visszaaludni... Tudtam, hogy Ő is korán kel, sőt a neten is fent lesz - veszi fel az óráit - hát bejelentkeztem, és most én kezdeményeztem beszélgetést Vele. Végülis nem tudtunk sokat dumálni - mert mint utóbb kiderült - elromlott a gépük. Közben meg gondolkodtam. Aztán utána is gondolkodtam. Igaziból nagyon sokat gondolkodtam. Itthon csak este 10 környékén jelentkeztem be, nem voltam benne biztos, hogy Ő még netezik. Pedig de. Vártam. Megszólított. És bár meg akartam várni a hétvége végét - hátha történik addig valami - nem bírtam tovább, és elmondtam Neki, hogy ez így nekem nem fog menni. Nem működik az, hogy Ő barátkozni akar, de a szerelmem nem kéri. Ez nálam most egységcsomagban jár. Vagy mindkettő, vagy egyik sem. Hihetelenül hiányozni fog, de egy darabig jobb, ha nem beszélünk. Talán a hiányom változtat a hozzáállásán, vagy az érzésein. Lehet, hogy ez a rosszabb megoldás, ezt előre nem tudhatom. Bármire képes lennék érte... Most akadt el a szavam, szóval jöhet a mai sírós klip...

Egész szerdán olasz-foci lázban égtem, na meg persze a rég nem látott szintén calcio-fan barátommal is találkozni szerettem volna már. Meg is beszéltük, hogy együtt nézzük öten a meccset. Sőt! A MECCSSET. Eljött a 7 óra, egy gyors zuhany, öltözködés, irány a bolt - No Martini, no party - buszra fel, ma győzni kell! Megtekintettük a lakásukat - még nem voltam ott, mióta odaköltöztek - előkerült a dugóhúzó, meg a chips, mindenki elmondta a tippjét, és már kezdődhetett is a meccs, na meg persze a traccsparti közben. Egy kényelmes olasz győzelemre számítottunk, meg persze a bor fogyásával az információk egyre szabadabb áramlására... Csak ez utóbbi lett meg - ezt annyira nem is bántuk. Igaz erre nem voltunk lekileg felkészülve. Ezt muszáj belinkelnem:



Szóval örömfoci volt a javából ez. Mi más juthatott volna eszembe, ha nem a tavalyi vb-döntő, amit még együtt néztünk, és szurkoltunk végig Vele... Meccs után irány a West Balkán, a duma folytatódik, és azért jól éreztem magam. A mulatozás úgy hajnal fél négyig tartott, amit követett a terápiás jellegű "déligalvás". Ébredés után minden fellelhető médiumon kutattam a véleményeket, reagálásokat a "pesti csodával" kapcsolatban. Érdekes dolgokat találtam, például, hogy ezzel a győzelemmel elnyertük a Nem-Hivatalos Világbajnoki címet. (Link: http://nst.blog.hu/2007/08/23/mi_vagyunk_a_vilagbajnok_vegre) Kicsit tartok tőle, hogy ezt a címet szeptember 8-tól Bosznia-Hercegovina tölti majd be...  Mindenestre mókás. Belefutottam még egy sporthírbe: Szávay Ágnes teniszsikerébe, hogy megverte a világranglista 10. helyezett szlovák lányt, sőt, "ebben a pillanatban kaptuk a hírt" miszerint a következő ellenfelén is túljutott, az ukrán lány sem bírt el vele. Brávó! Szeretem az ilyen jó híreket. Node kanyarodjunk csak vissza hozzám (hozzánk?).

Ma este beszélgetést kezdeményezett velem. Ő. (Azért jó, hogy van msn...) Egész sokat beszéltünk, változó hangnemben és kérdéses sikerrel. Illetve most még sikernek lehet azt is elkönyvelni, hogy értelmesen, különösebb kirohanások nélkül tudunk egész sok szót váltani. Néha elég görcsösen - főleg a kényes kérdésekben - máskor viszont kifejezetten oldott(abb)an. Hiányzom neki, de azért ezt ne vegyem bíztatásnak... Én azért hozzáteszem a klasszikust: "Mondottam, ember: kűzdj és bízva bízzál!"

Egyel még adós vagyok: miért a cím? Perché ez italiano, és perché ti amo...

Péntek este. Ő bejelentkezik msn-re, de csak egy pillanatra, amíg megváltozatja a személyes üzenetét. A tartalmából arra következtetek hogy nekem szól. Vagy nekem is. Vagy lehet, hogy már megint olyan dolgok mögé beszélek be magyarázatot, amibe nem kéne... Egy újabb napnak lett vége nélküle.

Beszélgetésem egy vadidegen sráccal a Művész presszó mellékhelyiségében:
- Hogy tetszik a koncert?
- Nagyon jó, de a blues nem az a stílus, ami most a hangulatomhoz illik.
- Szerelmi bánat?
Erre már nem válaszoltam, csak kicsit könnybe lábadó szemekkel bólogattam...

Szóval túl vagyok életem első blues koncertjén, ami tényleg jó volt, de az időzítés tényleg nem... Na de előtte mi volt! Családi ebéd. Rettegtem, hogy nem fogom tudni tartani magam, de erőt vettem - meg egy nagy levegőt - és belevágtam. Úgy voltam vele, hogy a kicsit tágabb családnak még semmiképp se kell tudnia arról, hogy mi történt. Valahogy a szerencse mellém állt, csak egy olyan kérdést kaptam, hogy: "Hol hagytad a kislányt?", ráadásul az igazság pont jó válasz volt rá: "Náluk is családi ebéd van, nem tudott eljönni." és ezzel annyiba is hagyták, amit nem bántam. Próbáltam feloldódni a beszélgetéseben, ami sikerült is - hála legidősebb unokatstvéremnek, akivel elég hasonló a véleményünk a világról. Savanyú képpel, de azt hiszem jól viseltem - mondjuk a savanyú képnek még egy oka volt: a hasmenés, ami már napok óta gyötört. Ezt persze egy hajnalig tartó kocsmázás követett, ami az alkoholmennyiség ellenére is érdekes következtetésekkel zárult, például, hogy végletes vagyok. Ezt mondták nekem, hogy számomra minden vagy fekete, vagy fehér. Érdekes. Én nem így gondolom. Mindenesetre elgondolkodom rajta.

A vasárnap leginkább a (fizikai) regenerálódás jegyében telt. Közben persze végig cikáztak bennem a gondolatok, a miértek és hogyanok, na meg persze az a bizonyos mérhetetlen hiányérzet.

Hétfő. Tüzijáték és vihar. Menetrend szerinti augusztus 20-i program. Én meg lesben álltam a fényképezővel. Lett néhány művészi kép.

Kedd. Úton Pestre. Szemét Sony; mintha csak megérezte volna az mp3 lejátszó, hogy melyikek a sírós számok, és random playnél nyomta be őket sorban. Erős vagyok, tartom magam. Este hazaér kuzin, szar napja volt. Elmondtam neki mi történt, és már nyíltak is a sörösüvegek. Dumáltunk órákon át. Közben vége lett a Harmadik műszaknak a tv-ben. Régen mindig közvetlen utána hívtam Őt, mert tudtam, hogy nézi. Most egy sms-t írtam - remélve, hogy abból nem lehet baj. Nem tudtam, mire számítsak, féltem, hogy korai még. De jött válasz! Mi több! Érdeklődött az elmúlt hétvégém felől. Sokáig kerestem a megfelelő szavakat, amivel utalni tudok a lelki világomra. Nem értette (vagy nem akarta érteni - vagy csak nem volt biztos benne, hogy én hogy értem). Röviden (tényleg nagyon röviden), tényszerűen leírtam a történéseket, Ő jó éjt kívánt, majd én is szép álmokat kívántam.

"A főnix egy mitikus szent tűzmadár, mely eredetileg az egyiptomi mitológia teremtménye volt. (...) A főnix gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár, mely élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég. A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, amely bebalzsamozza az öreg főnix maradványait egy mirhából készült tojásba, és eltemeti Héliopoliszban, a „nap városában”." (forrás: Wikipedia )

Valami ilyesmit kell most nekem is tennem. Na nem, nem gyújtom magamra a házat - többek örömére - de a hamvaimból kell újjászületnem... Az oka épp oly egyszerű, mint amilyen bonyolult is: Ő. Ő, aki úgy döntött csütörtökön, hogy nincs tovább értelme a kapcsolatunknak. Jó, jó, bevallom, nem 100%-osan "derült égből villámcsapás" volt, de nem így, és nem most, és egyáltalán... nem is vártam. Hogy is várhatná valaki a szakítást, ha szerelmes... Én persze az okokat firtattam, másnap kaptam is válaszokat, és igen, jogosak nagyrészt. Elszúrtam. Akkor mégis, mit nyavalygok itt? Ez a blog nem az önsajnálatról fog szólni. Ez a blog bizonyíték lesz. Bizonyítok magamnak, hogy ha akarok, bármire képes vagyok, és bizonyítok Neki, hogy méltó vagyok Hozzá, és ki tudja, talán egyszer még összefonódik az életünk...

Nem tudom, hogy Ő olvasni fogja-e ezt, netán hozzá is szól, de van itt valami neki, Ő érteni fogja, miért: