Főnix blog

Pénteken ünnepeltük a legjobb barátom szülinapját. Nem csaptunk olyan egetverően nagy házibulit, de azért összejött egy kellemes társaság. Ittunk sokat, dumáltunk, nevetgéltünk, majd elindultunk a pesti éjszakába -valamikor éjfél körül. Na itt már nem volt teljes az egyetértés, kettészakadt a brancs, én meg magamra maradtam két lánnyal. Nem is volt ezzel gond... Hármasban mentünk a szokásos bulihelyünkre, a többiek meg ismeretlen dizsibe "tévedtek". Minden szép és jó volt, táncoltunk, mulattunk, egészen addig, amíg egy számről Ő nem jutott eszembe... Az a tipikus helyzet állt elő, amikor az ember nyakig ül a szarban, és emelkedik az ár. Na ott, akkor tetőzött, nálam meg elszakadt az utolsó cérnaszál, ami még tartotta bennem a lelket. Az összes bennem lévő feszültség kijött belőlem, minden aggodalmam, és kétségbeesésem, és szép lassan legördülek a könnycseppek az arcomon. Persze a csajok minél jobban próbáltak vigasztalni, annál rosszabb lett. Nem hiába mondják, hogy sírva vigad a magyar... Aztán összeszedtem magam -legalábbis próbáltam annak látszatát kelteni- mégiscsak ünnepelni jöttünk, vagy mi... Gondoltam jól kialszom magam, hátha az rendbe tesz kicsit, aztán abból lett ám kétségbeesés, hogy miért nem veszem fel a telefont délután háromkor... Azért annyira még nem ment el az életkedvem... Sőt! Érdekes fejlemények történtek ma, olyan információk birtokába jutottam, amire magam sem gondoltam volna... Igen, egy lányról, de azért nem élem bele magam... Ahhoz még nagyon korai, mindenesetre hosszű idő után végre valami pozitív...

Hétvégén odaadtuk apunak az 50. szülinapjára az ajándékát. Egy gyönyörű szép órát kapott. Nagyon örült neki. Ekkor még nem sejtettük, hogy mi lesz ezen a héten...

Végre kedden jó álmom volt Vele. Megint együtt voltunk. Széles mosollyal ébredtem, ezért gyorsan vissza is aludtam még egy órára, hátha folytatódik az álom. Valahogy nem akartam arra gondolni, hogy ez nem a valóság. Olyan jól esett. Kicsit feledtette az előző napot. Aztán magamhoz tértem, és megint csak azon járt az agyam, hogy vajon mi lehet apuval. Hétfőn ugyanis kórházban volt, vizsgálaton. A szövettan eredménye meg csak jövő hétre várható. Még legalább 100 baromi hosszú óra... Az ideg szétvet. Mindent megpróbálok, hogy eltereljem a gondolataim. Tegnap például kimentünk a magyar-görög focimeccsre. Baromi hideg volt. Egy órán át jól játszottunk, mégis kikaptunk, nem tudtuk visszaszerezni a világbajnoki címet. Ellenben híresek lettünk, íme a kép a Magyar Labdarúgó Szövetség honlapjáról:

Hosszú idő óta először hétfőn ismét Vele álmodtam. Ráadásul rosszat. Ezzel sikerült gallyra vágni a hangulatom gyakorlatilag egész hétre. Elmeséltem kuzinnak az álmot kedden, erre mondta, hogy ne is említsem, pont ma egy éve szakított vele élete nagy szerelme. Na hogy valami jó is legyen, felkerekedtünk egyet kocsmázni, mondván egyszer ötven éves az ember apja, hát igyunk az egészségére egyet. Hát ittunk is. Meg dumáltunk. Persze rövid úton a kapcsolatok kerültek terítékre, mondták is az ismerős csajok, hogy ne kínozzam már magam azzal, hogy folyton Rá gondolok, dehát ezt nem én szabom meg... Csütörtökre letárgyaltunk egy bulit, na az is érdekesre sikerült... Volt aki már a jókedélyű alapozás után feladta, de legalább hárman maradtunk táncolni, aztán jött a meglepetés: egy újvárosi kedves ismerős leányzóval futottunk össze. Hogy ennek mekkora esélye volt, na arról fogalmam sincs, de biztos nem sok. Mindenesetre nagyon megörültem neki - ő is nekem. Pénteken dumáltunk egy kicsit, mesélte, hogy egy olyan mindent eldöntő, most vagy soha beszélgetésre érkezett Pestre a pasijához. Másnap kaptam ám a boldog sms-t tőle - ezekszerint jól sikerült az estéje. Legalább ő boldog...

Már a hét elején kitaláltam, hogy melyik számot rakjam ide, persze azt nem találtam youtube-on - legalábbis azt a verziót nem, amelyiket én akartam, szóval csak így tudom most megosztani:
http://joey.web.elte.hu/mp3/Player.htm

Na ez az, amit sajnos lehetetlen megoldani: meg nem történtté tenni egy hetet. Pedig jobb lenne... Kedden megyek be az egyetemre, haver azzal fogad, hogy most jött a tanulmányiról, és a t.o-s néni mondta neki, hogy meghalt az egyik srác a suliból. Nem igazán ismertem őt, max látásból, de akkor is mindenkit ledöbbentett. Kérdeztük tőle, hogy hogyan, s miként, de vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni rá. Végülis nem is ez a fontos, hanem hogy nincs köztünk többé. Aztán egyik este msn-ezek a legjobb barátommal, erre mi az első, amit mond? Az ő volt egyetemén öngyilkos lett egy srác. Szerintem látásból őt is ismertem. Mindennek tetejébe az egyik aluljáróban megpróbáltak pénteken megtéríteni. Kérdem én: hol van ilyenkor az ő Istene, amikor huszonéves fiatalokat hagy minden ok nélkül meghalni? Hmmm? Erre válaszoljon! Gondolom annyit mormogna rá, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, vagy valami hasonlót...Persze nem a hittérítő tehet róla, de nagyon rossz pillanatomban kapott el. + Gábor, Peti nyugodjatok békében! +

Igaziból ez nem is jó cím, hiszen nem tudom, és nem is akarom elfelejteni Őt, és a Vele töltött időt. Mi több, még a továbblépést is elég távolinak érzem. Hiába járok nyitott szemmel -mégiscsak férfiből vagyok...- az a baj, hogy nem látom a halvány lehetőségét sem, hogy bárki a helyére léphessen. Mostanában sok új ismerőst -persze leginkább csajokat- szereztem, de egyszerűen nem mozgatják meg a fantáziám, úgy, ahogy hajdanán Ő tette. Valahogy hiányzik a varázs, az a bizonyos "húha" érzés, bár nem tagadom, volt egy lány, aki már majdnem, de aztán rájöttem, hogy csak Őrá emlékeztet nagyon sok mindenben... Azt hiszem Ő feljebb tornázta az amúgy sem alacsonyan lévő mércémet azzal amilyen okos, szexi, kicsit zabolátlan és nagyon tündér, olyan aki igazán tud, és akit igazán tudni lehet szeretni... Hát ez kicsit magyartalanra sikeredett, dehát ez van, és tudom, hogy "hát"-tal nem kezdünk mondatot. Van valami, amit talán még Neki sem mondtam el eddig: volt nekem egy nagy szerelmem -még az előző évezredben- egy olyan első igazi kamaszszerelem, aki nagyon a szívembe lopta magát anno, és minden lányban őt kerestem hosszú-hosszú éveken keresztül. Persze az iránta táplált érzéseim szépen lassan fogytak, de mindig maradt még belőle egy kicsi. Senki nem tudta "kiírtani" -bár ez elég csúnya kifejezés ide, de gyakorlatilag ez a valóság- egyedül Ő. Ezen akkor én is meglepődtem egy kicsit, de ebből tudtam, hogy mekkora kincset találtam...

Más téma. Hétvége. Pénteken végre újra találkoztam a fogadott nővéremmel. Elmentünk a közös barátainkkal kocsmázni egyet. Azt kérte meséljük el mi történt az utóbbi pár hónapban velünk, mialatt nem láttuk egymást. Megbánta, mert elmeséltük... Csupa "jó" hír volt a súlyos betegségtől kezdve az autóbaleseten át a szerelmi bánatig. Hogy valami tényleg jórol is szó essen, letárgyaltuk a szilvesztert. Rettegj Pécs, megyünk!

Szombat. Három hét után beszéltünk újra -persze msn-en. Már nagyon hiányzott, hogy halljak felőle. Volt egy mondata, ami nagyon roszzul esett, de legalább beszéltünk...

Vasárnap. Egy óra körömrágásig fajuló izgalmak végén Talmácsi Gábor a 125 köbcenis kategóriában gyorasági motoros világbajnoki címet nyert! Bravó!

Hétfő. Számomra ez a Halottak napja, nem másodika. Ez a nagyapám halálának évfordulója. Erről ennyit.



Utóirat vállalkozó kedvű szerencsejátékosoknak: megálmodtam az eheti lottószámokat.
1, 3, 13, 62, 80. Nekem négyesem volt vele álmomban. :)

Ennyiből teltek az átlag hétvégék. Péntek estétől vasárnap délutánig. Éppen ezért nagyon vártuk a hosszú hétvégéket. Pont az olyanokat, ami most is van. Valahogy nehezebben viseltem ezt a napot az átlagnál, többet gondoltam Rá. Nemrég hallottam, hogy pszichológusok szerint annyi ideig tart kiheverni egy kapcsolatot, amennyi ideig az tartott. Ez azért mellbevágó gondolat. Néha úgy gondolom, hogy úgysem fog annyi időbe telni, máskor megijedek tőle, hogy mi van, ha mégis, de ma egy harmadik lehetőség került előtérbe, mégpedig, hogy egyáltalán nem akarom, hogy vége legyen. Tudom, hogy ezzel már elkéstem, és már vége, de akkor meg "csinálódjon vissza"... Szóval ma a szokásosnál is jobban hiányzott. Valószínűleg ennek az érzésnek nem tett jót a Pretty Woman sem, amit a tv-ben adtak, és bevallom férfiasan: belekukkantottam... Valami tündérmesébe illő igazán történhetne velem is most. Próbáltam elterelni a gondalataim tanulással (tényleg ám!), de nem nagyon segített.

Keddre próbáltunk egy jó kis kocsmázós estét összehozni, de úgy elég macerás, hogy a társaság -amúgy elvárt- hölgytagjai a szerdai zh miatt nem tudnak jönni... Azért megvolt a sikersztori is a hétre: túléltem a hazautat. Szakadó esőben 160-180-nal az autópályán...

Számomra három munkanapos volt a hét, így a törzshelynek megadva valódi értelmét, mindennap sikerült ott megfordulni. A szerdai csak a szokásos dumálós-sörözős esti szabadfoglalkozás volt, csütörtökön a sikeres matematikai statisztika zh-mat "kellett" megünnepelni, és aztán jött a péntek! Ez volt a napja az igazi hajnalig (és most tényleg, szó szerint hajnalig) tartó bulizásnak. Egy éjszaka, amikor borult a papírforma, és omladoztak eddig megdönthetetlennek vélt korlátok... Tudom, hogy ez így most baromi rejtélyesen hangzik, vagy legalábbis a Kedves Olvasónak lövése sincs arról, hogy mire célzok, de ezt egyszerűen nem lehet elmesélni... Élmény volt, tánc volt, vidámság volt, annyira nem is elfojtott szexualitás volt, hosszú és őszinte beszélgetés volt, ereszdelahajam volt. A máskor elképzelhetetlen, már-már extrém helyzetek ezen az éjszakán valahogy természetesnek tűntek. A társaság hölgytagjai mintha ketrecből szabadultak volna ki egy éjszakára, úgy vetették bele magukat a mulatásba - na nem kellett minket sem kényszeríteni - mégis mindenki tiszta lelkiismerettel térhetett nyugovóra. Erre azt hiszem még sokáig emlékezni fogok. Szombaton felébredtem - valamikor dél körül - és jött egy sms. Egy bocsánatkérés bókkal fűszerezve. Na most vagy nem emlékszem mindenre - ez elég valószínűtlen - vagy csak a leányzó nem gondolta, hogy ilyen velünk egy "igazi" buli... :)

Az a baj, hogy túl sok időm van agyalni, és ez nem egészséges. Leginkább azért nem, mert mindig Rá gondolok ilyenkor. Illetve ezzel még nem is lenne baj, sőt ez azt hiszem teljesen normális, de vajon Ő rám gondol-e szabad perceiben? Nagyon rég beszéltünk utoljára. Tudom, hogy sok a dolga, mégis néha úgy érzem, hogy kerüli a kontaktust velem. Valamilyen szinten érthető, hiszen nem vagyunk már egy pár - ezt még leírni is rossz... - dehát nagyon hiányzik... Az jutott eszembe, hogy biztos megbánthattam valamivel. Tegnap este már nem bírtam tovább, írtam neki egy sms-t. Nem jött rá válasz. Elég rossz szájízzel aludtam el, és ma reggel (hajnalban) úgyanilyen rossz kedvvel indultam ki az állomásra. Felzötykölődtem Pestre, és már csak itt vettem észre, hogy visszaírt reggel. Azt írta, hogy már aludt az este, és szép napot kívánt mára... Ettől tényleg szebb lett a napom. Nem mondom, hogy megint mindent rózsaszínben látok, de nagyon örültem ennek a pár szónak. Hiába, apró örömökből áll az élet... Jöhet a tökéletes "összetörtszív"-nóta "tell me how the pain supposed to go..."


"Tell me how it is that you can sleep in the night
Without thinking you lost everything that was good in your life to the toss of the dice?
Tell me what it takes to let you go."

Érdekes dolog a statisztika. Persze csak akkor, ha az embert érdeklő dologról készült. Én például meg tudom nézni, hogy mikor olvasta valaki a blogom, vagy hogy mit írtak be a "gugli"-ba, amire kidobta ezt is. Szóval valamelyik nap kissé meglepődtem, amikor a keresőkifejezések között ott volt a következő is: "msn+webkamerás+sex". Nos igen, mindehárom szó szerepel a különböző irományaimban, csak nem így egybe - ez persze a google-t nem érdekli... Persze nem bírtam ki, én is gyorsan beírtam, aztán klikk a keresésre. És tényleg. A hetedik oldalon kiadta a blogom...

Borzalmas dolog a statisztika, mint tantárgy. A matematika egyik legérthetetlenebb része. A valószínűségszámítás korcs ivadéka... Azt hiszem ezután a zh után muszáj lesz elvinnem vacsorázni a mat.stat. gyakorlatvezető kislányt, ha legalább kettest szeretnék...

Csalóka dolog a statisztika. Az ember hajlamos messzemenő következtetéseket levonni belőlük, mi több, egyenesen általánosítani. Mondjuk abból, hogy csütörtök és péntek este is voltam bulizni, még nem következik, hogy az összes többi nap is... Kellett nagyon mindkettő. Szöges ellentétei voltak egymásnak, de mindkét este jól éreztem magam. A csütörtöki volt a "megállásnélkülhajnaligtáncolós", a pénteki pedig a "dumálós-ivós-csocsózós". Beleestem én is az skatulyázók hibájába, a témában nem túl reprezentatív személyes statisztikáimból kiindulva általánosítottam. Pedig biztos nem igaz egyik sem, hiszen nyilván nem aranyos és vonzó minden kecskeméti csaj, hiába ilyen kettőből kettő, akiket ismerek (ez a csütörtök tanulsága), és nyilván nem alacsony, és... khmmm... csúnyácska minden San Francisco-i csaj, hiába ilyen mindhárom, akikkel beszéltünk, és nyilván van olyan norvég lány is, akinek az öt perc az tényleg öt perc, és így tovább... (na ezek meg a péntek tanulságai). Na persze ha valamire nem találtam még ellenpéldát, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik... És hogy hol marad a mélyenszántó katartikus végkövetkeztetés? Igaziból van az is, de azt megtartom magamnak... Ha valaki személyesen rákérdez, talán elmondom neki...

Most hétfőn még a szokásosnál is több időt töltöttünk a törzshelyen - a Pizzériában - meg is fájdult  fejem a sok füsttől, viszont kivételesen egész sokan összejöttünk a társaságból. Kiderült, hogy mostanában gyakorlatilag mindanyjiunknak van kisebb-nagyobb magánéleti (értsd: párkapcsolati) gondja. Ez egy ilyen időszak lehet. Valami biztos van a levegőben... A menetrend szerinti csípős pizza (leöblítve ausztrál sörrel) után mindenki mondta a maga búját, bánatát, meg megnéztük egyik ismerős kambodzsai fényképeit (szép helyeken járt, egyszer én is el akarok jutni oda!!!). Okosabbak nem lettünk, úgyhogy kezembe vettem az irányítást, és írtam egy sms-t. Természetesen Neki. Csak annyit, hogy "Szia! Hogy vagy?". Ebből baj még nem lehet, legfeljebb leráz... Visszaírt, hogy még van egy kis dolga, de aztán msn-ezhetünk. Közben eljött a tíz óra, elindultunk haza, de a chat-elésről semmiképpen nem akartam lemaradni, szóval már útközben bejelentkeztem mobilról, és vártam Rá. Kisvártatva Ő is belépett. Elkezdtünk beszélgetni. (Elég mókás volt a magát versenypályán érző sofőr által vezetett "veres hetes"-en félkézzel mobilról msn-ezni, miközben a másik kezemmel a testi épségemért aggódva görcsösen markoltam a kapaszkodót...). Húsz perccel később már otthon ültem a gép előtt a fotelben, rendes billentyűzet előtt - ez kevésbé izgalmas, de határozottan hatékonyabb módja a chat-elésnek... Olyan jól esett beszélgetni Vele, bár még mindig nem megy minden téma zökkenőmentesen, de akkor is... Írt olyat is, ami ismét azt tudatosította bennem, hogy Rá van szükségem, bár biztos nem azért... Na jó mára ennyi.

(FIGYELMEZTETÉS: Ha még nem láttad a filmet, de meg akarod nézni, akkor ne olvasd el a bejegyzést!)

Edward Lorenz az MIT elméleti meteorológusa felállított valamikor a hatvanas években egy tézist arról, hogy a determinisztikus rendszerek is tanúsíthatnak előre nem látható, véletlenszerű viselkedést. Ezt érthető nyelvre lefordítva valahogy így fogalmazta meg: "ha egy pillangó szárnya rebbenésével megmozdítja a levegőt Pekingben, akkor abból esetleg egy hónap múlva New Yorkban hatalmas viharrendszer támadhat". Ezt hívják Pillangó hatásnak (Butterfly effect). És hogy a fenébe jön ez ide? Készült egy film ezzel a címmel. Egy egész jó film. Ezt a filmet először a legjobb barátommal láttam, utoljára pedig Vele tavaly nyáron. Aztán feledésbe merült egészen az előző hétfőig. Akkor épp a törzshelyünkön söröztünk suli után, és pont a filmekről beszélgettünk. Hogy-hogynem szóba került ez a film is. Akkor megígértem egy ismerősöm nővérének, hogy lemásolom neki, mert még nem látta. Azóta nem találkoztam még vele, de hősiesen hurcibálom a táskámban a dvd-t, hátha összefutunk. Snitt. Péntek este. Otthon lapozgatom a tévét, erre mi megy az egyik kereskedelmi adón? Igen, a Pillangó hatás. Amúgy négy fiatal (három fiú és egy lány) eléggé viszontagságos életéről szól, akik közül az egyik srácnak van egy olyan különleges képessége, hogy meg tudja változtatni a múltat. Mindig próbálja jobbá tenni a dolgokat, de mindig egyre rosszabb lesz a jelen. Summa-summárum a legvégére odáig jut, hogy visszamegy abba a pillanatba, amikor a lányt megismerte, és ezt változtatja meg, hátha külön-külön jobban boldogulnak az életben... (Mindattól függetlenül, amit leírtam most ide, tényleg jó film! :) ) Most egészen más szemmel néztem végig, és sokat töprengtem azon, hogy vajon én megtettem-e volna, hogy ezt a mérhetetlen fájdalmat megelőzzem... De NEM. Semmiképpen sem. Azzal életem legboldogabb időszakát tettem volna semmissé...

"Carpe diem, seize the day!" mondotta John Keating (Robin Williams) a Holt költők társasága című filmben, azaz ragadd meg a napot... Hát igen. Addig rendben, hogy úgy élek, hogy semmit se bánjak meg, amit tettem, de vajon azt bánhatom-e, amit nem tettem meg? Ez a szerdai kocsmázás után merült fel bennem. Ugyanis azon az estén mindketten mulattunk. A bibi csak az, hogy kétszáz kilométerre egymástól... Az alkalom megragadása jelen esetben pedig nem rám vonatkozott, hanem unokatesómra, aki összejöhetett volna egy leányzóval, de nem tette. Hogy jó volt ez így? Ki tudja... Ettől függetlenül jól telt az este. Kialakult egy négy fős bulizós-kocsmázós "keménymag", akikkel konstans jól érezzük magunkat. Négyőnk közül a hozzám legkevésbe közel állóval is most jól elbeszégettem, illetve én beszéltem, és beszéltem, és beszéltem - ő meg szorgalmasan figyelt... (szegény :) ) Mindenesetre jól esett kiadni magamból az elmúlt időszakot - még ha zanzásítva is. Nagy szükségem van most a barátokra, és nagyon jó, hogy ők itt vannak nekem. Szóval haverok, buli, fanta (???) ezerrel. Rengeteget dumálunk, persze az esetek 99%-ában előkerül Ő is, mint téma, de mindig csak jó dolgokat mesélek Róla. Hogy is mondhatnék bármi rosszat Rá?! Abba bele se gondoltam még, hogy mi lesz, ha tényleg igaz az a mondás, hogy az idő mindent megszépít...



"what is this thing that builds our dreams yet slips away"
"this world has only one sweet moment set aside for us"

Lassan teljesen automatizálható lehetne az életem. Kis kivételtől eltekintve szinte órára pontosan meg tudnám mondani, hogy az elkövetkezendő hetek bármelyik napján adott időpillanatban hol leszek, és mit fogok csinálni. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Szeretem, ha a dolgokban van spontanaitás, mégis csak attól változatos az élet... Mi is felborítottuk annak idején egymás menetrendjét, amit Ő sokkal nehezzebben viselt, eleinte tiltakozott is nagyon. Én zokszó nélkül dobtam a megszokottat az izgalomért, Őt azért kellett győzködni. Most meg megint úrrá lett az életemen a megszokás. Minden hétfőn ugyanakkor kelni, meginni az egyetemen ugyanazt az ócska automatikus kávét, suli után irány a törzshely - a pizzéria, minden szerdán megnézem azt a két sorozatot, amit meg szoktam nézni, és mostanában minden csütörtökön buli... Erről jut eszembe: új győztese van a legfurább nevű ismerős versenynek. Nem gondoltam volna, hogy a legjobb barátom ex-szobatársánál egyszer megismerek különlegesebb nevű embert, de megtörtént... Megvolt persze a negatív vonzata is a bulizásnak: a cigaretta. Az elmúlt két hétben elszívtam néhány szál cigit. Aztán most csütörtök éjjel az utolsót. Csakazértsem lesz igaza annak, aki azt mondta, hogy visszaszokok, és innen nincs visszaút... Nem hagyom magam. Szóval a Sex, drugs and Rock & Roll-ból a drogoknál a cigi is kilőve, marad csak az alkohol, az is mértékkel... Hogy mi a mérték? Khmmm...

...kívéve a kísértésnek, tartja a mondás, és hogy ez igaz-e vagy sem, hát az is kiderül pár napon, vagyon héten belül, de erről majd később.

Érdekes egy nap volt ez. Épp az egyetem egyik géptermében ültem, amikor bejelentkezett Ő msn-re. Természetesem megszólítottam. Kiderült, hogy multimédia órán ült, ahol is épp a különböző csevegőprogramokat mutatták be nekik. Az is kiderült, hogy webkamerás gép előtt ül. Megkérdezte, hogy akarom-e látni -ahogy én is kérdeztem tőle sokszor, amikor otthonról neteztem. Hát persze, hogy akartam. Mindennél jobban. Ezúttal persze a technika ördöge szólt közbe, és kivételesen az én oldalamról volt lehetetlen a videótelefonálás. Az életben egyszer láttam volna webkamerán, erre nem jön össze. Na ezen kicsit morcos lettem. Akár az albérletben is lehettem volna már, de nem, én még a suliban voltam... Na mindegy. Beszéltünk tovább, amíg azt nem mondta, hogy vége az órájának, mennie kell lassan. Elköszöntünk. Aztán a szia után még odadobta, hogy miért van még kint a skype-on az a közös képünk, amit amúgyis utál, és még a wiw-ről is levettette velem annak idején. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, ugyanis a suliban nem látom, hogy milyen kép van a skype-ra kirakva nekem, otthon pedig már rég átállítottam. Arra gondoltam, hogy hogy jön Ő ahhoz, hogy kritizálja, hogy milyen képem van kint? Na persze túl sokat kombináltam, de ez még ki fog derülni, ígérem... Persze ezután tényleg kilépett, mennie kellett. Na ekkor még jobban felhúztam magam.

Három óra múlt ekkor, elindultam haza. Szép kényelmesen, a hosszabb úton, bementem a boltba is, négy után értem az albérletbe. Pakolok le, veszem ki a zsebemből a telefonom, látom volt egy nem fogadott hívásom negyed négykor. Egy ebben a blogban már többször "megénekelt" ismerős volt, akire abszolút nem számítottam. Kellemes meglepetés volt. Hetek óta nem hallottam felőle. Igaziból nem számítottam rá, hogy felhív. Visszahívtam. Azt mondta, hogy épp Pesten van, és ötig szabadprogramja van, szóval ha van kedvem dumálni... Volt kedvem. Útközben a tömött villamoson a mellettem álló pasinak megszólalt a telefonja. AZ a szám volt a csengőhangja, amit az első bejegyzéshez hozzáfűztem, amihez Ő a kommentet írta... Nagyon furcsa volt... Na de vissza a "valóságba": Találkoztam az ismerőssel, igaz -így hogy egy órával később vettem észre, hogy keresett,- csak fél órára, de jól esett, hogy rám gondolt. Feldobta a napom. Mondtam, hogy pont tegnap láttam a tv-ben, sőt fel is vettem a műsort, úgyhogy majd elküldöm neki. Meglepődött, de örült.

Fél hat. Hazaértem. Bekapcsolom a gépet. Ránézek a wiw-re. Ő tett ki új fényképeket, amik a hétvégén készültek. Az egyiken öt sráccal ácsorog, abból az egyiket átkarolja. Elkerekedtek a szemeim. Sejtettem, hogy semmi komoly, de megszólalt bennem a kisördög, hogy ez valami bosszú az én fényképemért, hiszen tudja, hogy féltékeny típus vagyok, és milyen szarul esik ez nekem. Másik oldalról persze ott volt, hogy pont azért készülök leszúrni Őt, hogy ne szóljon bele abba, hogy milyen képet teszek én ki, szóval nekem sincs jogom kritizálni az övéit...

Vártam. Tíz óra. Bejelentkezik. Megszólítom. Rögtön azzal, hogy tisztázni szeretném a fénykép-mizériámat. Előadtam neki a mondandóm, persze kiderült, hogy nem kritizálta, csak megjegyezte az én képem, és véletlen, hogy pont búcsúzóul, mert csak akkor vette észre. Azt pedig már egyenesen összeesküvés-elméletnek nézte -hozzáteszem jogosan- hogy bosszúból rakott volna ki Ő olyan képet, amilyet. Nem is gondolta, hogy rosszul eshet nekem. Legalább tisztáztuk. És hogy hogy jött ide a kísértés az elején? Hát elmondtam Neki is, nagyon vékony a határ, hogy ismét a dohányzók táborába tartozzak... Elszívtam az utóbbi héten pár szál cigit. Igaziból nem szeretnék visszakerülni, de vonz a mélység. Megszűnt a kettő közül az egyik visszatartó erő -Ő-, már csak én maradtam, és így nem könnyű... Egy pár szó, kis bátorítás sokat segítene egy bűnös léleknek. A mai videóklip egy külön post-ot fog kapni a szövege miatt...

Valamelyik nap Vele álmodtam. Rémálom volt. Nem az a vérbentocsogós-hentelős-Freddy Krueger-es, de a maga nemében mégis rémálom volt. Álmomban együtt voltunk, és Ő egyszerűen rideg volt. Teljesen érzéketlen. Hihetetlenül ijesztő volt. Kétségbeejtő. Tipikusan az az eset volt, amikor gyakorlatilag külső szemlélővé degradálódtam, mert teljesen tehetetlennek éreztem magam. És annál nincs rosszabb, mint amikor minden rajtam kívülálló dolgokon múlik. Olyan riadtan ébredtem fel, hogy semmi szükség nem volt az ébresztőre. Dobogott a szívem piszkosul.

Múlt éjjel megint Vele álmodtam. Rémálom volt. Igazi rémálom. Álmomban autóbalesete volt, amit nem élt túl. Ismét riadtan ébredtem, kapkodtam levegő után. Úgy örültem, hogy csak egy álom volt. Állítólag, akinek megálmodják a halálát, az sokáig fog élni. Ez az egyetlen dolog nyugtatott meg... Néha bejöttek, amiket megálmodtam. Remélem ez nem fog...

Nem, nem arról van szó, hogy feldaraboltam egy fél rőf gatyamadzagot hüvelyknyi darabokra, hogy aztán éjfélkor azt mondjam, hogy "száz macska, kilenc macska, ezzel kész a jó kis babonamadzag", pusztán arról van szó, hogy amikor 22:22-őt mutat az óra, vagy éppen vonat megy át felettem a vasúti hídon mindig kívánok. Őt kívánom. Tudom, hogy butaságnak hangzik, és nem ezen múlt, de egyszer már bejött. Még mielőtt összejöttünk volna. Őt kívántam, és Őt kaptam. Meg bejött az összes "utolsó" vizsgámnál. Persze, nyilvánvaló, hogy a tanulás többet segített azokon a vizsgákon, de valahogy megnyugtató volt a babona. Mindennap átmegy a busz a vasúti híd alatt, és elég nagy rajta a vonatforgalom, szóval sokszor tudok kívánni. Szükség is van most az univerzum összes csí-energiájára, meg minden hasonlóra...

Hihetetlenül aranyos volt vasárnap. Akkor írt vissza, hogy nyugodtan kirakhatom azt a bizonyos blogbejegyzést. Azt írta, hogy köszöni, hogy elküldtem Neki, és köszöni, hogy ilyen szépen írtam Róla. Hát szívesen. Ez csak természetes. Ha ezt gondolom, akkor ezt írom... Kedden viszont annál kiábrándítóbb volt. Küldtem neki egy sms-t, egy olyan szolídan kedveskedőt, erre rámförmedt, hogy ugyan köszöni, de ha ez valami visszahódító trükk része, akkor annyira mégsem... Mindenesetre Ő pár óra múlva utazik családostól -oda, ahova én akartam elvinni. Azért remélem jól fogja majd magát érezni, és vigyáz magára.

Ez a beígért pénteki blogbejegyzésem. Elküldtem Neki e-mail-ben, és kikértem a véleményét, valamint az engedélyét, hogy kitehessem ide. Megkaptam választ, tehát íme (az eredeti dátum: 2007-09-22 00:56):

Tudom, hogy régen írtam, talán ezért nem jutott eszembe semmi frappáns cím. Ez legyen a legnagyobb gond... Ma lustálkodós-regenerálódós napot tartottam. Ki kellett pihenni a tegnap éjjeli -amúgy nem túl jól sikerült- bulit. Bár inkább csak alkoholizálás volt, mintsem buli...

Ma nagyon hiányzott Ő. Nem tudom miért, talán a csillagok állása, vagy fogalmam sincs, mi miatt. Ismét vele álmodtam tegnapelőtt éjjel. Valószínű a rövid telefonbeszélgetésünk kavarta fel az emlékeket. A szakítás után pár nappal azt írta nekem, hogy nagyon hiányzom neki -persze mint barát...- és az esti beszélgetések is msn-en. Hát ehhez képest nem nagyon töri magát, hogy megszólítson... Mindig válaszol, ha én írok neki, de akkor is furcsa, hogy Ő nem kezdeményez. Tudom, hogy mondtam neki valamikor, hogy egy darabig nem kéne beszélnünk sehogy se, de már Ő is tudja, hogy ez az időszak elmúlt. Ma mindenesetre chat-eltünk kicsit. Én szólítottam meg. Éppen hazaért, mesélte a vonatutat, hogy lerobbantak, de vidáman fogták fel -jobb híján- az ismerőseivel, akikkel együtt utazott. Én a késő esti vonattal jöttem haza, ezen semmi probléma nem volt, de barátok se, nevetgélés se... Ezek az egyedül utazások a legborzasztóbbak. Hiába próbálom lekötni magam olvasással, rejtvényfejtéssel, zenehallgatással, mindig marad szabad agykapacitásom Rá gondolni.

Szóval ma borzasztóan hiányzott. Az a baj, ha egyszer eszembejut Ő, akkor folyamatosan jönnek elő a szebbnél szebb emlékek. Először csak egy pillanatra ugrik be, aztán ezen a "pillanatfelvételen" ráállok a részletekre: megnézem a huncut mosolyt az arcán, amitől bármikor elolvadtam, na meg persze a hozzá járó tekintetet. Jön felém egyre nagyobb vigyorral, én végignézek rajta, fekete felső van rajta, és az a szürke nadrág, ami olyan jól áll neki. Aztán eszembejut a hangja, ahogy hozzám szólt, az ajka íze, ahogy megcsókolt... Hiányzik minden létező szempontból. Hiányoznak a gondolatai, a kedvessége, a szíve, ami értem dobbant, a pörgése napközbenről, ahogy fáradtan átkarolt, mikor mellébújtam éjjelről. Hiányzik az érintése, a haja illata, amit érztem, amikor álomra hajtotta a fejét a mellkasomon, ahogy a fülembe szuszgott, ahogy a jobb lábával mindig "átkarolt", ahogy libabőrös lett, amikor a hátát cirógattam, a mosoly az arcán, amit ilyenkor nem is láttam a vaksötétben, de érztem, a tekintet, amivel a szemembe nézett, bár egyikünk se látta a másik szemét, de egyszerűen éreztük azt az átható pillantást, az odaadást, amivel ilyenkor megcsókolt, érezni, ahogy átadja magát nekem... Már percek óta csak ülök és nézem a villogó kurzort, anélkül, hogy bármit írtam volna. Azon gondolkodom, hogy kiírjak-e ide egy bizonyos szót. Végülis miért ne... Ez a blog úgyis az érzéseimről, a gondolataimról szól. És most szépen bepötyögöm: SZERETEM. Most lehet, hogy egy életre elijesztettem magamtól -bár Ő nem az az ijedős típus. És valószínüleg úgyis nagyon jól tudja ezt Ő is. Szeretném Neki megköszönni életem legszebb másfél évét, és tudnia kell, hogy nem adtam fel...

Azt hiszem ide most csak minden idők legszexibb videóklipjét rakhatom be:

Nem, nem felejtettem el, hogy blogot írok, és nem is lustultam el. Tegnap is írtam egy bejegyzést, de még nem tettem ki bizonyos okok miatt. Egész pontosan egy e-mail-t várok, attól függ a sorsa. De nem csak erről az egy levélről szólt a mai nap. Kaptam egy másikat is, mástól, amire nem számítottam. Igaziból kellemes meglepetés volt. A csalódásos blogbejegyzés első szereplőjéről van szó. Leírt nekem sok mindent a két héttel ezelőtti kocsmázós éjszaka következményeiről, és hogy azóta mi történt vele. Ezúton megkövetem, elhamarkodottan döntöttem róla. Mea maxima culpa. Sok sikert és kitartást kívánok neki az élete újraépítésében... Szóljon neki, és életem legfontosabb angyalának ez:

Szombat. Családi ebéd. Idegesen pillantok az órámra, egyre gyakrabban. Tudom, hogy telefonálni fogok, egy óra... háromnegyed óra... negyven perc múlva... Aztán egyszer csak eljött az ideje. Erőt vettem magamon. Telefonáltam. Azt mondta, most indul haza Pestről. Akkor találkozunk itthon a kevdenc kocsmámban? -kérdem én. A válasz nemleges volt, és nem, nem Őt hívtam. Miért van az, hogy a padlón fekvő emberbe mindenki belerúg? Igaziból rájöttem, hogy nem számít. Az illetőt, akit felhívtam, pedig úgy tűnik, nem tekinthetem a barátomnak sem, és másnak sem. Azért csalódtam benne.

Este mégis abban a kocsmában kötöttem ki, az egyik legjobb barátommal, akivel hosszas szervezés után sikerült végre találkozni. Ő a nőügyi személyes tanácsadóm. Röviden vázoltam neki a történteket, és arra vártam -mint eddig mindig-, hogy előáll valami konstruktívval. Mire ő: "Én csalódtam a kapcsolatokban. Nekem nem kell barátnő. Most van három nőm, de barátnőm egy sincs." Hát nem ezt vártam. Mi több. Csalódtam benne -de legalább ő a barátom maradt.

Hétfő este kuzinnal dumáltunk. Mégsem jött össze a randija. Viszont meglepett. Mondta, hogy hiába lesz meg év végére a lakása, szívesebben maradna velünk, olyan jól érzi magát. Csalódtam benne -kellemesen.

És ugye itt van még Ő. Msn-eztünk hétvégén, felvetettem neki, hogy ha esetleg netalántán véletlenül egy városban lennénk valamikor, akár talákozhatnánk is. Esetleg. Elég nyögvenyelősen, de végülis beleegyezett. Ma délután olvasgatom a híreket, egyszercsak halk zümmögésre lettem figyelmes. Azt hittem a telefonom -dehát arra ráadtam a hangot. A másik telefonom volt. Amin Őt hívtam, és amin Ő szokott engem hívni. Előkotrom a táska mélyéről, még mindig berreg, és az Ő nevét írja ki. Hoppá. Felveszem, kicsit félve, ámde határozottnak tűnően belesziázok. Semmi válasz. Csak zúgás. Véletlen lehetett. Egy darabig még próbálkoztam, majd letettem. Egy perc múlva visszahívom. Meglepődik. Tényleg véletlen hívott. Tehát még benn vagyok gyorshívásban... Először beszéltünk szóban a szakítás óta. Csak 2 perc volt. Olyan jó volt hallani a hangját... Nevetett. Azt mondta kellemes meglepetés volt, hogy felhívtam. Nekem is. Arra azért ügyelt, hogy tudatosítsa, nem szándékosan hívott... Tudta, hogy azt szerettem volna hallani, hogy nem így volt... És azt is tudta, hogy szarul esett. Mit mondjak... Megyek tovább az Összetört álmok sugárútján egyedül -még ha ez szarul is hangzik lefordítva- James Dean nyomdokaiban...

Kicsit mintha megkéstek volna páran a tanévkezdéssel. Csütörtökön éledeztek először az emberek, akkor láttam először tömeget az egyetemen, pedig minden nap bent voltam. Jó, igaz, ami igaz, előtte pocsék idő volt, olyan "nemakarokkimozdulni" típusú idő. Csütörtökön bezzeg már hét ágra sütött a nap. Sokan a fűben szolarizáltak, persze az első, akit megláttam a gyepen ücsörögni, az a srác volt -akit egyébként nem is ismerek- aki mindig ugyanazzal a vonattal jött vissza Pestre vasárnaponként, amivel én is utaztam Tőle. Ezek mindig a szomorú hosszú utak voltak, a lefelé menők meg a vidámak. Hát nem örültem, hogy a szomorúakra asszociáltam a srácról... Pénteken már reggel elég meleg volt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy dzseki helyett elég lesz egy ing -igen, az, amit nagyon utált... Felvettem, és észrevettem, hogy valami lóg ki a zsebéből. Néhány szegedi buszjegy volt. Emlékszem arra a napra, amikor elhasználtam őket. Akkor még sikerült rendbehozni... Talán még most is menni fog... Van egy ötletem... Nem, még nem árulom el. Nem oldaná meg az összes problémát, de közelebb hozhatna megint minket. Viszont az időfaktort nem én határozom meg hozzá, meg amúgy is még idő kell... Aztán meg ki tudja...

Egy mondat, ami nem hagy nyugodni. Tegnap este hangzott el egy kedves közös ismerősünk szájából: "Ti igazi álompár voltatok." Két dolog miatt sem tudok elmenni mellette. Először is nem gondoltam még abba bele, hogy -noha én is így gondoltam, és szerintem Ő is...- a környezetünk is így látta. Büszkeséggel, és örömmel töltött el ezért ez a mondat. De! Még mindig megrémiszt a múlt idő használata benne... Pedig töröm magam érte -tegnap szó szerint... Na jó. Ez rossz vicc volt -én kérek elnézést érte... Olyan 4-5 nap óta először sikerült msn-en beszélnünk tegnap. Na persze nem sokat, így sms-ben, utólag közöltem vele a történteket. Gondolom először megijedt, de mire megtudta, hogy nincs komoly sérülésem, már poénkodott Ő is. Jól esett az utolsó sms-e végén a "Puszi :)" -még ha nem is biztos, hogy úgy gondolta, ahogy szerettem volna, hogy gondolja...

Napi sporthír: Törökország világbajnok lett, így, hogy elvette tőlünk a címet. http://www.ufwc.co.uk/

Szeptember 10. hétfő.

Hihetetlen fáradt voltam, de mégis úgy vártam ezt a napot. Nagyon látni akartam a barátaim. Nem sok közös óránk volt aznap, de suli utánra megbeszéltünk egy sör-pizza kombót, annak "örömére", hogy egyiküket kirúgták a munkahelyéről. A pincérlány régi ismerősként mindanyjiunkat a nevünkön köszöntött - hiába, a törzshely az törzshely. Dumáltunk egy jót, majd az este hátralevő részét lakótársaim invitálására egy belvárosi kocsmában töltöttük. Ott történt, hogy kísértésbe estem... Igen. Szivaroztam. Mondjuk én sosem említettem egy lapon a szivart a cigivel - sőt azóta sem kívántam meg, mitöbb, cigarettára akkor sem akartam rágyújtani... Nem a nikotinhiány, és nem is a cigis beidegződés jött rám... Ez szivar volt. Tudom, attól még gyengeségnek lehetne tekinteni, de nem mint dohányterméket tekintettem, hanem, hát nem is tudom. Eljátszottuk egy fél éjszakára a yuppie-t. Ennyi.

Szeptember 11. kedd.

Meg volt beszélve egy másik, ámde nem kevésbe fontos baráti körömmel (azért némi átfedéssel...) egy esti találka. Éreztem, hogy ma már nem vágyom a piára, gondoltam elnarancslevezek, amíg a többiek isznak. Persze az élet közbeszólt... Kuzin mondta, hogy elvisz kocsival, aztán visszamegy a tegnapi kocsmába fűzni a pultoslányt. Majdnem odaértünk... Már csak pár száz méter volt vissza, amikor karamboloztunk. Ahogy mondani szokás: személyi sérülés nem történt (hál' a jó Istennek...) , az anyagi kár jelentős. Lusta Dick mondta a Macskafogóban: "Azért egy kicsit megijedtem..." . Remegtek a kezeim utána. Muszáj volt letolni két jägert... Ez is megvolt. Remélem többet nem leszek baleset részese... Az éjszaki buszon hazafelé önkéntelenül is kitámasztottam a lábaimmal... Végül megkapta a pultoslány számát. Azt mondta nekem, elviszi moziba pénteken. Hajrá. Én nem bánom, hogy vége ennek a napnak.